A csapat történelme

A legendás egyesület 1902. március 6-án jött létre, hivatalosan Madrid Foot Ball Club néven, s érdekes módon első elnöke a katalán (!) származású Juan Padrós. A csapat a brazil Corinthians mintájára a fehér mezt és nadrágot, valamint a kék harisnyát és sapkát választotta klubszíneknek. A régi poén szerint azért lett fehér, mert az alapító atyák az alsóneműjükben fociztak. Március 9-én már le is játszották az első meccset, bár a keret tagjai csak egymás ellen játszottak. Az első hivatalos fellépésükre az alapító elnök által életrehívott XIII. Alfonz király-kupa volt, ahol a Vízcaya nyert a madridi Hipodróm-arénában. A következő évben ugyanezen a kupán már a 2. helyet szerezte meg az Athletic Bilbao mögött. Azután beindult az üzlet: 1905-től egymás után négyszer nyerték el az akkori országos bajnokságot jelentő kupát. A kor legjobbjai a kapus Buylla, a védő Yarza, a fedezet Taurie és a csatárok: Madrazo, Prats és Revuelto voltak. A következő év sorsdöntő volt: ekkor mutatkozik be a klubban az albacetei Santiago Bernabéu, a közel 70 évig szolgálja majd a klubot! 1920-ban felvették a Real Madrid nevet, a kiráy, XIII. Alfonz engedélyezi a királyi címer ill. név használatát.
Közben új pályára is költöztek, a Ciudad Linealt 1923-ban a Newcastle United 3:2-es legyőzésével sikerült felavatniuk. 1926 nagy év volt: ekkor vásárolták meg az első neves sztárt, Jose Manuel Penát. Az angol Johanson után végre spanyol edzője is lett a gárdának Carcer személyében, aki az első országos bajnokságban (1928) is irányította a fiúkat. Őt a magyar származású Hertzka Lipót követte, aki leigazolta a kor No. 1-ét, a legendás kapust, Zamorát, a madridiak első világklasszisát - bár a bajnokságot az örök rivális, a Barcelona nyerte. Itt jegyzem meg, hogy a szembenálásnak nem sportbeli, hanem politikai okai vannak: a katalán Barca a fővárosi Realban az elnyomó hatalmat látja, legyőzésében a ki nem vívott katalán függetlenséget keresi - ezért is vált ki ilyen óriási indulatokat a két csapat küzdelme. Az "Isteni" (ez volt Zamora beceneve) remek formában védett egészen visszavonulásáig, 36 éves koráig - a cserekapusa egyébként a magyar Alberty Gyula volt. Búcsúja remek abgang volt: utolsó meccsén, a kupadöntőn ő volt a mezőny legjobbja az Esanol ellen (2:1).
Ekkor már Bernabéu állt a klub élén, aki sorra Madridba csábította a kor sztárjait:
Quinconest, Ciriacot, Regueirót és Olivarest. A sztárokat akkoriban őrületes összegért, 60 000 pesetáért igazolta le a klub (nemrég Anelkáért 5,5 milliárdot adtak -de minek...)! Hogy érzékeltessük az össezg nagyságát, egy fullos sportkocsit 800 pesetáért vett Quincones, s a nők sorban álltak előtte...alatta? A befektetés megtette hatását: a csapat 1931-ben veretlenül nyerte meg első bajnokságát, s a címüket meg is védték a fiúk, mejd 2 év múlva a kupát hódították el a bajnoki ezüst mellett. De a polgárháború sajnos szétzilálta a csapatot, 3 évig bajnokságot sem rendeztek, de hát fontosabb dolguk is volt. A II. világháború után a gárda 1946-ban és 1947-ben is elhódították a kupát, felépült az új stadion is, de a bajnoki cím a remek Barca és a helyi Atletico miatt elérhetetlen messzeségbe került.
Bernabéu 1943-ban lett elnök, s a klubot felvezette Európa és a világ csúcsára. A csapat meccseinél még a bikaviadalokat is többen nézték akkoriban... 10 év alatt a régi Chamartin helyére ultramodern sportkomplexumot építtetett, fedezetül pedig egy részvénytársaságot alakított, s a bevételből építkezett - a tagok pedig ingyen használhatták a létesítményt. 1946-ban és 47-ben megnyerték a spanyol kupát, de a bajnoki címhez kevés volt 1-2 jó meccs és játékos. 1952-ra kezdett alakulni a csapat: a kapus Alonso, Lesmes, Zágarra, Molowny, Munoz, Olsen - őket a megfigyelők széles Spanyolhonból szedték össze. Olsen - aki nem dán, hanem argentin - a Real első csatárcsillaga volt. Majdnem leigazolta a magyar Kubalát: a Hungária (ma MTK) 4:2-re győzött Madridban(!), de végül a Barca örülhetett az átigazolásának. Ám Santiago nagyobb halat fogott: leigazolta a korszak szupersztárját, az argentin Alfredo Di Stefanót, aki soha nem álmodott magasságig röpítette a lila-fehéreket.
A zseni 11 év alatt 8 bajnokságot, 5 BEK-et, 1 spanyol kupát, 1 Világkupát nyert, 5-ször lett gólkirály. Megvették Gentót, majd ezentúl minden évben legalább egy klasszist: Rialt, Kopát, Santamariát, Didit, s végül Puskást. José Villalonga mester csapata (33 éves volt) 54-ban és 55-ben bajnok lett, megnyerte a Latin-kupát, s 1955-ban az első alkalommal kiírt trófeát, a BEK-et. A döntőt 56-ban játszották a francia Stade Reims ellen, s párizsban a gallok a 9. percben már 2:0-ra vezettek. A végén 5:3-ra a Real diadalmaskodott Marquitos és Rial mindent eldöntő góljaival. A csapat: Alonso-Atienza, Marquitos, Lesmes-Munoz, Zágarra-Joseító, Marsal, Di Stefano, Rial, Gento. Az első 3 gólt Stefano és Rial (2) szerezték. Ezután gyorsan megvették az ellenféltől Raimond Kopát, akiről elég annyit tudni, hogy a svédországi VB-n 13 gólt termelt...
A következő évben - bár majdnem kiestek a bécsi Rapid ellen -, megvédték a címüket, a döntőben az olasz Fiorentinát kalapálták el hazai pályán, 125 ezer őrjöngő néző ember előtt. 2:0-ra gyűrték le az ellent, s a sorozatban Stefanó 7 gólt lőtt. A csapatba bekerült a hátvéd Torres, a csatár Kopa és Mateos. 1958-ban Budapestre is ellátogattak egy 2:0-s Vasas elleni vereség erejéig, kár, hogy az első meccsen 4:0-ra győztek a spanyolok Stefanó mesterhármasával. Ez már az elődöntő volt, s a brüsszeli fináléban az olasz Milan ellen kellett megvédeni címüket. A Heyselben 67 00 néző óriási klasszisokat láthatott: Liedholm, Schiaffino, Maldini vezették a lombardokat. 2:2 után a hosszabbításban Gento gólja döntött, s harmadszor is Európa legjobbja lett a morcos argentin mester, Carniglia Alonso-Atienza, Santamaría, Lesmes-Santistéban, Zágarra-Kopa, Joseító, Di Stéfáno, Rial, Gento-csapata. Az első két gólt Stefano és Rial lőtte, a gólkirály Stefano lett 7 meccsen lőtt 10 góljával!
Ekkorra állt össze a legendás csatársor: (balról jobbra) Kopa, Rial, Di Stéfánó, Puskás és Gento. A Real technikai vezetője, Österreicher Emil leigazolta az eltiltását töltő Puskás Ferencet, aki már túl volt a 30-on és legalább 18 kiló felesleg volt rajta. Először azt hitte, edzőnek kell a klubnak. 1958-ban Öcsi 6 hét alatt leadta a felesleget, s 8 évig ő volt a szurkolók kedvence. 58-59-ben meg is nyerte a BEK-et, s jól is játszott, bár Bécsben kiállították, s az elődöntőben az ő góljával gyűrték le a helyi riválist, az Atleticót a 3., döntő meccsen. Az idióta edző, aki ki nem állhatta őt, a döntőben nem játszatta, mivel Öcsi megsérült - kár, hogy erről a száguldó őrnagy semmit sem tudott. A döntőt ugyan megnyerte Stuttgartban a csapat a Reims ellen 2:0-ra. Bernabéu megtudta az esetet, s ki is rúgta az argentin mestert 2. BEK-győzelme után... A csapatba bekerült a kapus Dominguez, a középpályás Ruiz és Puskás helyett Mateos. A gólkirály megint Di Stéfánó lett, 6 góllal.
1960-ra összeállt minden idők egyik legjopbb csapata: Dominguez, Marquitos, Santamaria, Zágarra, Vidal, Santisteban-Herrera, Del Sol, Di Stéfáno, Puskás, Gento (balról jobbra). Érdekes módon a Real otthol rendre a Barca vagy az Atletico mögött végzett, s ekkor találkoztak először örök riválisukkal a BEK-ben, az elődöntőben, mait a madridiak nyertek, laza 6:2-es összesítéssel. A döntőben a német Eintracht Frankfurt várta őket, de minden idők legtöbb gólt hozó BEK-döntőjében 7:3-ra legázolták őket Puskás 4, Stefano 3 góljával. A gólkirály Puskás lett, 7 meccsen 12 gólt lőtt! Mindenki sejtette: ez a nagy generáció búcsúja volt, hiszen minden meghatározó játékos 30-on felül volt, Puskás 33, Di Stéfánó és Lesmes 34, Santamaria és Zágarra 31, Kopa meg hazatért Reimsbe. Bernabéu erre leigazolta a 19 éves Pelét, miszerint a Santos után a Realba igazol, de Pelé soha nem tartotta be a papíron aláírt szerződést.
Stefano, Kopa és Puskás már soha nem játszott együtt, de azért a Barca ellen a bírók verték ki őket, a katalán fővárosban 3 góljukat sem adták meg a lila-fehéreknek. De legalább a bajnoki címet megnyerte végre a Real, a Barca a BEK-re koncentrált. Egyébként otthol félelmetesek voltak: 1958-1966 között veretlen volt a csapat! Munoz mester csapata innentől kezdve 8 év alatt csak egyszer nem lett bajnok, de Európa trónjára csak egyszer tudtak visszakapaszkodni. A Guttmann Béla által vezérelt Benfica 5:3-ra verte őket 1962-ben (Puskás 2 gólt lőtt), egy év múlva meg az Inter kalapálta el őket 3:1-re. 1965-re összekapta megát a gárda, s elhódították a BEK-et a Partrizan Belgrad ellen, egy nyögvenyelős döntőben a brüsszeli Heysel-stadionban. A hosszú ideig utolsó BEK-győztes csapat: Araquistaín-Pachin, De Felipe, Zoco, Sanchís-Pirri, Velazqúez-Serena, Amancio, Grosso, Gento, a gólokat Amancio és Grosso szerezte. Puskás a döntőn nem játszott, de 39 évesen ő lett a csapat gólkirálya 3 meccsen lőtt 5 góljával, s Gento 6. BEK-győzelmével elbúcsúzott a klubtól.
Itt végleg lezárult egy sikeres korszak a Real életében: Bernabéu azt adta feladatul Munoz mesternek, hogy a drága külföldi sztárok helyett építsen spanyol, olcsóbb játékosokból csapatot. Az új generációt Grosso, Amanció, Zoco, Velasquez, Sanchis, Del Bosque, Luis, és Benito neve fémjelezte. A BEK-kel nem volt szerencséjük, s a KEK-döntőt is lebukták az angol Chelsea ellen 1971-ben. A következő 5 évben mindössze egy bajnoki cím s a Barca kupadöntőbeli 4:0-s lealázása jelentett gyógyírt a sovány évekért. Bernabeu erre taktikát változtatott: belátta, hogy a sikert csak a drága külföldi idegenlégiósok jelentik: az első fecske a német VB-győztes Netzer volt, de a legjobban a szintén német Paul Breitnerrel, a korszak egyik legjobb, de kommunista nézeteket valló sztárjával járt. A Philps cég 350 000 fontos számlával szponzorálta a mezcserét... Az alapcsapat a Miguel Angel-Benito, Pirri, Rubinan, Camacho-Bosque, Netzer, Breitner-Amancio, Roberto, Santillana összeállítású 11 volt.
A kor nagy triója: Bernabéu, Netzer és Breitner. Megnyerték a bajnokságot és a kupát is, de a KEK-ben nem jártak sikerrel, amjd egy év múlva, 1977-ben az akkori csúcscsapat, a Bayern München megállította őket - jobbak is voltak... De otthol taroltak, 1978-ban és 79-ben is bajnokok lettek, de 1979. jónius 2-án meghalt 83 éves korában a klub legnagyobb alakja, Santago Bernabéu, s ez beárnyékolta az ünneplést. 1980-ban kupagyőztesek lettek, a pikantéria az volt benne, hogy a saját fiókcsapatuk, a Castila ellen nyerték meg. 1981-ben végre eljutottak a BEK-döntőbe, de minden idők legunalmasabb BEK-döntőjében a Liverpool 1:0-ra legyőzte őket a balhátvéd Kennedy góljával. Jellemző, hogy a spanyolok legnagyobb helyzetét a jobb-bekk Camacho hagyta ki... Pedig nem volt rossz gárda az Augustín-Cortéz, Sabido, Navajas, Camacho-Angel, Del Bosque, Stielike-Juanito, Santillana, Cunningham-féle 11. A csapat legjobbjai a német Stielike, ill. a csatárduó, a Santillana-Juanito páros volt. 1983-ban meg a KEK-et bukták a nem éppen acélos skót Aberdeen ellen, akiket egyébként egy bizonyos Alex Ferguson volt...
A következő korszakot a Butragueno, Perdeza, Míchel, Sanchís, Velazquez-ötös (balról-jobbra) fémjelezte legjobban, akik amúgy a rengeteg hazai bajnoki cím mellé "mindösze" két UEFA-kupát gyűjtöttek be. 1983-ban új korszak kezdődött: a csapatot a cseh Dukla kiverte az UEFA-kupából, otthol meg az Athletic Bilbao előzte meg őket, jobb gólkülönbségükkel. A legendás mestert, Di Stéfánót a szintén egykori sztár, Amanció váltotta fel, aki a Real fiókcsapatával megnyerte a 2. osztályú bajnokságot. A régi sztárok visszavonultak vagy eligazoltak (Bosque, az angol Cunningham, a holland Metgod, Remon), s az elnök, Luis de Carlos mindössze egyetlen sztárt igazolt, az argentin Jorge Valdanót a Real Zaragozától, a többieket az edző hozta fel a fiatalok közül: Chendo, Sanchís, Michel, Martín Vasquez és Butragueno, valamint Pardeza előző évben még a Castillában vitézkedett. Az utólsó 5 játékost nevezték a Keselyű ötösének, azaz Butragueno, alias Keselyű ötösének. (La Quinta del Butrie) A bajnokságban még botladoztak, de az UEFA-kupában és a Ligakupában nem találtak legyőzőre. Az Anderlecht ellen az idegenbeli 0:3 után győztek 6:1-re! Ez már az új csapat volt: Miguel Angel-San José, Stielike, Sanchís, Camacho-Michel, Gallego, Lozano-Butragueno, Santillana, Valdano, de rendszeresen szerepelt Chendo, Vasquez, Salguero. Következett a Tottenham és a fénykorát élő olasz Inter, Zengával, Bergomival, Kalle Rumeniggével, Altobellivel, az ír Bradyvel - és spanyol győzelemmel! A döntőben a magyar meglepetéscsapat, a Videoton következett, s az első meccsen Székesfehérváron a Real 2:0-ra győzött (A Vidiből hiányzott a 3 kulcsember, Csongrádi, Májer és Szabó).
A visszavágón viszont a mieink győztek 1:0-ra a Bernabéuban Májer 86. percben szerzett góljával úgy, hogy Valdano 11-est hibázott. A győztes csapat: Angel-Chendo, Stielike, Sanchís, Camacho-Michel, Gallego, José-Butragueno, Santillana, Valdano (Juanito). A sorozat gólkirálya a madridiaktól Santillana lett 8 meccsen szerzett 5 góljával. Sanchís apja nyomdokaiba lépve európai kupát nyert - s még az 1998-as BL-győzelem hárta volt neki!

A következő nyár új elnököt (Ramón Mendoza), új edzőt (Molowny) és új csatárt (Hugo Sanchez), középpáylásokat (Gallego, Maceda) hozott, s új UEFA-kupa-győzelmet is. A bajnokságot meg óriási fölénnyel, 11 ponttal hozták - akkoriban 2 pont járt egy győzelemért. Sanches megvédte gólkirályi címét is, a csapat pedig 83 találatot ért el. Európában nagy bravúrt hajtottak végre: a német Borussia Mönchengladbachtól idegenben 5:1-ra kaptak ki, de otthol 4:0-ra győzni tudtak! Ezután megint az Inter jött, s hosszabbítás után megint a blancók örülhettek. Itt a német Köln várt rájuk, de egy laza 5:1-es győzelemmel lemostáűk őket a pályáról. A csapat: Augustín-Solana, Chendo, Maceda, Camacho-Michel, Gallego, Gordillo-Butragueno, Valdano, Hugo Sanches volt, s a döntő 2 meccsén mg pályára lépett Santillana, Juanito, Salguero, Vazquez és Gordillo is. A sorozat házi gólkirálya Valdano lett 11 meccs alatt 7 góllal.

(Butrie, Schuster, Michel, Hugo Sanchez) A következő években a gárda sorra nyerte a hazai bajnokságokat, de a nagy cél, a BEK elérhetetlenül lebegett a szemök előtt: pedig érkezett a zseniális német Berd Schuster (1987: a Bayern veri ki őket az elődöntőbe, 0:4, 1:0), a remek Tendillo és Llorente, a nagy Gento unokaöccse (az elődöntőben a holland PSV Eindhoven jobbnak bizonyult náluk, szegény Buyo óriásit potyázot, a hollandusoknál meg Hans van Breukelen mindent hárított), a szintén holland Loe Beenhakker edző (a Rijkaard-Gullit-van Basten-féle Milan lemosta őket a pályáról). A csapatot megviselte a nemzetközi sikertelenség: a játékosok egymással és az edzővel veszekedtek, többen távozni akartak, végül az edzőt menesztették, mint rendesen. Érkezett a walesi Joh Toschak, a legendás liverpool-játékos, s vele az argentin VB-győztes középhátvéd-fejedelem, Oscar Ruggeri, a fiatal Hierro. Nem is hiába, a Real sorozatban ötödször megnyerte a bajnokságot, de a Milan megint jobb volt náluk a BEK-ben - jogosan. Toschak ezután otthol a 3. helyre vezette a csapatot-ki is rúgták annak rendje-módja szeruint. Ezután jött megint Di Stéfáno, aki visszaszerezte a bajnoki címet - de a BEK-ben a szovjet Szpartak Moszkva Madridban verte ki a csapatot. Ezután a nagy generáció: Butragueno, Michel, Gordillo, Hugo Sanches már a hazai bajnokságot sem volt képes megnyerni...
A kilencvenes évek elejétől a végéig a Michel-Sanchis-Butragueno-hármasa (balról jobbra) uralta a klub csapatát a pályán (és az öltözőben is), de ezek az évek 1997-98-ig nem sok sikert hoztak. Ráadásul az ősi ellenség, a Barca ekkor élte egyik fénykorát a Johan Cruyff-féle Drem-teamjével. Nem elég, hogy a fiatalokközül nem került fel a nagyokhoz igazi klasszis, mint előtte a fenti hármas, vagy később Raul, Casillas, de még az igazolásokkal is rendre melléfogott a Mendoza elnök és Pirri technikai igazgató által dirigált vezetőség.
Óriási csalódás volt a jugó Pedrag Szpaszics, a román George Hagi , a Kárpátok Maradonája, a cseh Petr Dubovsky (Isten nyugosztalja), a horvát üvegtérdű Robert Proszinecski - ráadásul kétszer is az utolsó fordulóban, mindkétszer Tenerifén veszítették el a bajnoki címüket... A Tenerife edzője egy bizonyos Jorge Valdano, legjobbja valami Fernando Redondo volt... Miután Antics, Beenhakker, Benito Floro és Di Stéfáno összesen 1 árva kupagyőzelmet voltak képesek "összeszorgalmaskodni" a főleg Buyo-Chendo, Sanchís, Nando, Spasic, Alkorta, Lasa, Ramis-Michel, Milla, Hierro, Tendillo, Vilarroya, Luis Enrique, Hagi, Proszinecski, Llorente, Aragón, Losada, Aldana, Maqueda, Jaro (k), Urzaíz, Velasco, Martín Vazquez-Butragueno, Zamorano, Alfonso, Esnaider, Dubovsy-féle kerettel.
1995-re végre megtört a jég: a mumus tenerifétől leigazolták Valdanót, aki hozta magval kedvencét, Redondót, s a "Filozófus" leigazolta a (valaha) remek szélsőt, José Amaviscát és a Barcával összevesző zseniális Michel Laudrupot. De egyben kezdte leépíteni a régieket: a Real leggyengébb láncszemének tartott Paco Buyót, Butraguenót, Michelt, Chendót, Sanchíst, Vazquezt... Ki akarta tenni Zamoranót is, de a "Rettenetes Iván" és a "Helikopter" (mivel jój fejelt) becenevekre hallgató csilei gólkirályi címmel válaszolt (28). A Barcát 5:0-lal küldték haza... A szezon legpozitívabb meglepetése egy 17 éves csatár, bizonyos Raul feltűnése volt, s a legjobb egyébként a dán Laudrup volt, ki nem sokat futott, de a labdáinak szeme, sőt, füle és lába is volt. Bejutottak első alkalommal végre a BEK utódjába, a BL-be, igaz, az UEFA-kupában képesek voltak a híres-neves dán Odense ellen kiesni, hazai vereséggel! 1996-ben a BL volt az első számú célpont (a Fradit is 6 góllal büntették), de a hazai bajnokságban vereséget vereségre halmoztak, majd a Juve a BL-ből is kiverte őket. A szezon legpozitívabb meglepetése egy 17 éves csatár, bizonyos Raul feltűnése volt.
1996 döntő év volt: érkezett a Milannal 4 bajnoki címet bezsebelő edzőfejedelem, Capello, hozta magával a jobbhátvéd Panuccit, érkezett Roberto Carlos, Secretárió, Seedorf, s a két szláv csatár, Suker és Mijatovics, akik még 87-ben Jugoszlávia színeiben együttt voltak világbajnokok az ifik között. Alapcsapata: Illgner-Panucci, Hierro, Alkora, Roberto Carlos-Víctor, Seedorf, Redondo-Raul, Suker, Mijatovics)A csapat fölényesen nyerte meg a hazai bajnokságot, s a Barca ellen a Szuperkupát. Nem érezte jól magát Madridban, az elnök, Fernando Sanz be karta tetetni csapatába fiát, Sanzot, aki amúgy nem is volt rossz focista. Jött helyette a német Jupp Heyknes, aki a Bl-t vette célerestbe, s a csapat, főleg Carlos és a menet közben érkezett brazil Sávió remeklésének köszönhetően bejutott a döntőbe, ahol a Juvét 1.0-ra gyűrték le, Mijatovics góljával. A mezőny legjobbja egyébként Fernando Hierro volt, aki minden torinói támadásnak útját állta. A tavalyi csapatba bekerült Víctor helyére Christian Carambeau, a sérült Suker helyett pedig a Zaragozától érkezett Morientes. De a legboldogabb a csk. Sanchís volt: apja után (1966) ő is BL-győztes lett a Real színeiben!!! De mivel a bajnoki címet bukták, ezért a BL-győztes németnek mennie kellet, s érkezett az egykori játékos, Camacho, aki el sem kezdhette a szezontt, mert összeveszett Snz elnökkel. Utódja a holland Guus Hiddink lett, a VB-n 4. helyezett Hollandia éléről. Neki abszolút nem volt tekintélye, a csapatnak sem ment, Seedorf összeverekedett előbb Ivan Campóvel, majd Hierróval is, de legalább hoza a Boca Juniors ellenében a Világkupát. (Illgner-Panucci, Sanchís, Hierro, Sanz, Roberto Carlos-Seedorf, Redondo-Raul-Mijatovics (Jarni), Savio (Suker)). A bajnokságot viszont nem sikerült megnyerni, egyedül Raúl gólkirályi címe vigasztalhatta őket.
1999-ben viszont új korszak kezdődött: Lorenzo Sanz a közelgő ünnep, a klub 100. születésnapjára egy nagy csapatot akart építeni, s pénzt nem kímélve megvette Steve MCManamant a Liverpooltól, a Celtától Michel Saldagót, a török Fenertől Elvir Baljicsot, az Arsenaltól Nicolas Anelkát, az Espanoltól Ivan Helguerát. Az új edző a walesi John Toschak lett, aki hozta magával a kameruni Geremi N'gitap Fotsót. Tosch alapcsapata: Illgner-Michel Saldago, Hierro, Helguera, Roberto Carlos-McManaman, Seedorf, Redondo, Baljics (Anelka)-Raul, Morinetes akart lenni, de a 15 millió dolcsiba kerülő Baljics alig volt egészséges, míg a megváltóként érkezett Anelka, aki kétszer annyiba került, formán kívül volt, alig játszott, első góljára fél évig kellett várni, az is úgy ment be, hogy rárúgták... A bajnokságban csak szenvedtek, de ekkor védett először Iker Casillas. A Realnak kapusválsága volt: Illgner sérült volt, az argentin Bizarri gyengén védett, igaz, soha nem kapta meg a bizalmat, Casillast túl fiatalnak tartották, s a kifutással is gondjai akadtak. Ekokr merült fel egyébként az akkoriban remeklő Sáfár neve is. Ki is rúgták, s Sanz előkapta az adu ászt, az utánpótlás éléről Vicente Del Bosquét.
A bajuszos mester felélesztette a csapatot, bár a klubvilágbajnokságon nem volt szerencséje, de kezdte beépíteni embereit a csapatba: szerepet kapott Casillas, Meca és Zarate is, utóbbiak gólokat is szereztek. A Real meg magára talált: otthol legyőzték a Barcát, a BL-ben meg kiverték a Bayern Münchent, a Bosque által rehabilitált francia Anelka 2 góljának köszönhetően. Ezután kiverték a Manchester Unitedet is (Redondo nagy meccse volt ez, élete legjobb formájában játzsott a később a BL-legjobbjának választott fiú). A párizsi döntőben a honfitárs Valencia várt rájuk, de az Iker Casillas-Ivan Helguera-Karanka, Ivan Campo, Michel Saldago (Hierro), Roberto Carlos-Redondo, McManaman, Raul-Morientes (Savio), Anelka (Sanchís)-összetételű csapat 3:0-s, fölényes győzelmet aratott. Szép gesztus volt Bosquétől, hogy a kezdőből kikopott két legendát, Manu Sanchist és Hierrót becserélte a végére, hogy ők vegyék át a kupát...
De 2000-ben minden megváltozott: jött az elnökválasztás, s jött a 96-os vesztes, Perez, aki nem kevesebbet ígért, mint azt, hogy megválasztása esetén Figo a Realba igazol, s már a portugál alá is írta az előszerződést. Hiaába nyert 3 év alatt 2 BL-t Sanz alatt a Real, a hatalmas adósságállomány és Figo ígérete erősebbnek bizonyult. Figo 57 millióba euróba került, igaz, ebből a Telfónica nevű cég átvállalt Figo kereskedelmi jogaiért cserébe. De jött még Flavio Conceicao a Deporból, Claude Makelele a Celtából, Solari az Atleticótól, valamint a spanyol válogatott MUnitis-Celades-Cesar-trió - távozott Anelka, Karambeau és Redondo. A BL-ben a Bayern atomvédelmével nem bírtak, de a spanyol bajnokságban senki sem állhatott útjukba. A bajnokság legjobbjának Figót választották, aki csoda, hogy túlélte a Barca elleni idegenbeli találkozót, volt ő ott minden, csak rendes ember nem... 2001 nyarát újabb nagy névvel tette emlékezetessé Perez: jött a francia Zidane, aki bár már világbajnok, Európabajnok volt, de Istenigazából a Realban bontakoztatta ki tudását, bár kellett 2 hónap a beilleszkedéséhez. Zizou a visszavonuló legenda, Sanchís 5-ös mezét örökölte meg. Otthol botladoztak, de a BL-ben verhetetlenek voltak: igaz, a Lokomotív Moszkva elleni BL-selejtező után kényszerleszállást kellett végrehajtani, mert a gép motorjából lángok csaptak elő... Közben Perez megoldotta a klub anyagi gondjait: eladta 70 milliárd pezetáért (kb 100 milliárd forintban) a klub régi edzőközpontját, a főváros közepén elhelyezkedő Ciudad Deportivát. De egy óriási pofonba azért sikerült beleszaladni: a klub 100. születésnapján a hazai pályán megrendezett kupadöntőn - rossz játékkal - a Depor megverte a Realt. De a BL-döntő mindenért kárpótolt minket: Zidane csodagóljával (az a rosszabbiik lába volt!) és főleg a csereként beállt Casillas három parádés védésével legyűrték 2:1-ra a német Bayer 04 Leverkursent! A csapat: Cesar (Casillas)-Michel Saldago, Hierro, Ivan Helguera, Roberto Carlos-Figo (McManaman), Makelele (Flavio Conceicao), Zidane, Solari-Raul, Morientes.
2002-ben a Ronaldo-hadművelet borzolta a madridisták és a világ kedélyét: a VB frissgólkirálya, aki négyéves szenvedés után küzdötte vissza magát a csúcsra, mindenképpen ott akarta hagyni az Intert, aki 4 évig fizette és támogatta a semmiért... Zsírfej jött (4-5 kiló fölösleggel együtt), látott s győzött: első madridi évében bajnok, gólkirály és Aranylabdás lett. A csapat nagy csatában, de megérdemelten lett jobb otthol a Real Sociedadnél, míg a BL-ben a Juve továbbjutott, bár ha Figo berúgja a 11-est, vagy Raul és Ronaldo nem sérül meg, s játszik 50%-osan, akkor... Mindenesetre a szezonból Ronaldo manchesteri mesterhármasa maradandó emlék marad. Ezen a meccsen beállt csereként a csapatból kiszorul Beckham, aki azonnal góllal és gólpasszal szomorítootta a királyi klub híveit...
...hogy 2003-tól ugyanő már a fenti híveknek okozzon ugyanezen műveletekkel. A Fergusonnal összekapó Becks a Real egyik legolcsóbb és legdrágább igazolása is. Hogy miért? Mert bár 37 millió euróba került, részletekben kell fizetni, ráadásul Beckham révén annyi extra jövedelme lesz a klubnak, hogy talán még jól is járnak - ráadásul Makelelet szorította ki a csapatból, akit 22 millióért sikerült eladni - ráadásul Abramovics készpénzben fizetett:). S drágán is megfizethetnek, hiszen az angol szépfiú érkeztével, hogy állhassák 5 millió körüli fizetését, keretszűkítést kellett végrehajtani: távozott Makelele, Flavio, McManaman (aki napi 4 millió forintot keresett), Morientes, Munitis, Savió, Campo, Geremi, Celades.

 Klubtörténet 1902. március 18-án jött létre a Madrid Football Club, az alapító okirat szerint "sportjátékok gyakorlása céljából". A spanyol fõvárosban korábban létezett már egy, a labdarúgást kultiváló egyesület, az 1897-ben alakult Foot-ball Sky. Utóbb sokan a Real Madrid elõdjének tekintették ezen alakulatot - tévesen... Akkoriban gyerekcipõben járt Spanyolországban a futball, bár létezett már a Madridot, a katalán Barcelonát, s a Baszkföldet (Bilbao, San Sebastian) összekötõ háromszög. A Madrid FC akkori elnöke, Juan Padrós kezdeményezésére létrejött, 1902-es, tulajdonképpeni elsõ országos bajnokságban öt csapat indult. A két nap alatt (1902. május 13-15) lepörgetett tornát, s így az elsõ, ma is jegyzett címet a Vizcaya Bilbao nyerte, a madridi Hipódromo kétezer fõs közönsége elõtt. Egy évvel késõbb már Campeonato Espana-nak nevezték a tornát, viszont csak három csapat indult. A Madrid FC második lett, az Athletic Bilbao mögött. 1904-ben már három madridi egyesület nevezett, a Madrid FC nem. A fennmaradásáért küzdõ klub alkalmasint gyûjtötte az erõt a következõ idényre. Nem hiába! 1905-ben megkezdõdött az elsõ igazi sikerszéria: 1905-ben, 1906-ban, 1907-ben és 1908-ban is a Madrid nyerte el a trófeát. Ebben a periódusban akadtak azért már "törzsjátékosok", olyanok akiknek szép eredménylistáját, hosszú pályafutásának adatait megõrizte az utókor. A kor egyik legjobb kapusa, Adolfo Alvarez Buylla, a védõ José Angel Berraondo és Joaquín Yarza, a fedezet Enrique Normand Taurie és Manuel Yarza, a francia születésû csatár, Pedro Parages Diego-Madrazo, az ugyancsak csatár Manuel Prats és Frederico Revuelto egyaránt négy-négy kupagyõzelmet szerzett. A következõ évek nem hoztak újabb sikert - ám ennél sokkal többet nyert az egyesület. Bemutatkozott egy Albacete közelébõl származó fiúcska, bizonyos Santiago Bernabéu. E pillanattól datálódik a késõbbi nagyhírû elnök "házassága" imádott klubjával: Don Santiago közel hetven esztendõn keresztül szolgálta a Madridot. 1912-ben - már az új pályán, az O'Donnellen - mutatkozott be az elsõ csapatban, középcsatárként. A Madrid FC-bõl Real Madrid lett. A nagy futballbarát hírében álló XIII. Alfonz király 1920. június 29-i rendeletében engedélyezte az egyesületnek a királyi név, illetve a címer használatát. Közben nemcsak a név, hanem a pálya is változott: 1923-tól az O'Donnellt elhagyva a Ciudad Lineal-t bérelte az egyesület, majd 1924. május 17-én, az angol Newcastle United 3-2-es legyõzésével megnyílt a mai stadiontól nem is túl messzire lévõ Chamartín-stadion. A következõ mérföldkövet a professzionalizmus bevezetése jelentette - a magyarral azonos évben -, 1926-ban. A megerõsödött Madrid már játékosokat is vásárolt: ekkor került például a királyi klubhoz José María Pena is. Pena akkoriban már ismert, válogatott játékosnak számított az Arenas de Guetxo együttesében. Az év végére "igazi" spanyol edzõje is lett a Madridnak: Juanito Carcer, a korábban tíz évet a csapat mellett ügyködõ, angol Arthur Johnson utóda. A gárda egyre inkább kezdte levetni a csecsemõruhát. 1928-ban már sztárt igazolt, Gaspar Rubio személyében. Nevezett urat nagy becsben tartják Madridban, bár azt mondják róla a legendák, sohasem futotta be azt a karriert, amit jósoltak neki. Húszéves korában érkezett a Levantéból. Az 1928-29-es idényben rajtolt országos bajnokságban a Barcelona mögött a Real második lett. Hamarosan tovább erõsödött a csapat: 1930-ban 150.000 pezetáért a Madrid megvette a Barcelona és az Espanol akkor már világhírû kapusát, a szerényen "Istennek" becézett Zamorát. Mégpedig egy magyar edzõ, bizonyos Hertzka Lipót korszakában. Ne becsüljük le akkori vételárát, akkoriban csillagászati összegnek számított. A katalán Zamorát nevezhetjük a Real Madrid elsõ világklasszisának. Zamora 1930-as érkezése csak fokozta a vásárlási lázat: Santiago Bernabéu szorgalmazására a kor újabb és újabb sztárjai érkeztek az egyesülethez: Quincoces, Ciriaco, Regueiro és Olivares. A vérátömlesztés jót tett a gárdának: a köztársaság kikiáltása után, 1931. április 14-tõl a Real elõnevet elhagyó Madrid veretlenül nyerte története elsõ ligabajnoki címét 1931-32-ben. Egy esztendõvel késõbb ismételt a legénység: már a hajdani Barcelona játékossal, a remek José Samitierrel megerõsödve nyert. A következõ szezonban a baszk Athletic Bilbao ugyan megelõzte a fehéreket, de a kupát azért begyûjtötte a Madrid. A bajnokságban a következõ két idényben is másodikként zárt, ám 1936-ban újra elhódította a kupát. A polgárháború három esztendõre megbénította a spanyol futballéletet, s szétzilálta az egyesület harmincas évekbeli nagy csapatát. A következõ sikerekre majd egy évtizedet kellett várni: a Real Madrid 1946-ban és 1947-ben újra elhódította az országos kupát. De ezzel együtt a negyvenes évek második fele inkább a késõbbi történet szempontjából fontos finomságok miatt emlékezetes. Megkezdõdött az új stadion építése (1944. október 27.) majd három évvel késõbb fel is avatták. Bár bemutatkoztak - késõbb nagy szerepet játszó - tehetséges ifjak, mint Luis Molowny vagy Miguel Munoz a csapatban, a bajnoki címet nem tudta megkaparintani a Madrid. A Barcelona s a városi vetélytárs Atletico Madrid rendre lepipálta a fehéreket. Santiago Bernabéut 1943-ban választották meg a klub elnökének. Úgy érezte, eljött élete pillanata, arra a posztra került, amelyre mindíg is vágyott. Büszke volt az egyesület tradícióira, éppen ezért elfogadhatatlannak tartotta, hogy a Real Madrid epizódszerepet töltsön be a spanyol futballban. Márpedig a negyvenes évek elején-közepén csak azt töltött be. A gárda messzire került a polgárháború elõtti évek sikereitõl, s bár 1942-ben másodikként zárt a bajnok Valencia mögött, a magaslat megjárása a ritka kivételt jelentette. Don Santiago elnökké válásának évében jutott a mélypontra a csapat: mindössze tizedik lett a tizennégy csapatos ligában. Bernabéunak világos jövõképe volt. Nincs rá jobb szó, egyszerûen utálta, hogy a hajdan oly népszerû gárda meccseit legjobb esetben is csak hatezer nézõ látogatja, s hogy a futball népszerûsége nem vetekedhet a bikaviadalokéval. Szemei elõtt egy olyan gárda jelent meg, amelynek kicsi a Chamartín tizenhatezres lelátója, s amely nemcsak Spanyolországban, de egész Európában rettegett lesz. A feladat nem volt egyszerû. A Real Madridnak tíz évre és nagy szerencsére volt szüksége ahhoz, hogy beteljesítse Bernabéu álmát. Az elnök valóságos reformer lett - minden modern klubelnök példaképe -, átszervezte az egyesületet és a régi Chamartín helyén ultramodern stadiont építtetett, mégpedig az ezzel részvényeket vásárlók által fizetett pénzbõl. A tagok természetesen ennek fejében használhatták az úszómedencéket, a teniszpályákat, a tornatermet, még a kórházat is - a stadion területén. Bernabéu azt remélte, mire elkészül a stadion, "kész lesz" a csapat is. Nem ment könnyen, sõt... Ugyanakkor akadtak bíztató jelek. 1946-ban és 1947-ben is megnyerte a csapat az országos kupát. 1940-ben és 1943-ban döntõs volt a gárda, de mindkétszer elbukott. Bõ hat év alatt négyszer is eljutott a döntõig a Madrid. Ez azt jelentette, hogy egy-egy mérkõzésen bárkivel képes felvenni a versenyt, de sorozatos jó teljesítményre még nem képes. Mi kellett ehhez? Persze, hogy néhány új játékos! Bernabéu és emberei azonban már a negyvenes évek végétõl fokozatosan építgették a jövõ csapatát. Még nem tudták, csak remélték: a Real Madrid, ha úgy tetszik, a Királyi Madrid egyszer valóban a világfutball uralkodója lesz. Az elnök akkoriban még meglehetõsen gyakran váltogatta az edzõket. Hatalomra jutása után Ramon Encinas vezette a csapatot, de miután nem nyert semmit, két és fél év után mennie kellett. Õt a legendás Jacinto Quincoces követte, aki ugyan egyszer megnyerte a kupát a csapattal, mégis elköszönt. Õt Baltasar Albeniz követte, majd jöttek a külföldiek. Elõbb az angol Michael A. Keeping, azután az uruguayi Hector Scarone, majd 1952-ben a csapat egykori kitûnõ játékosa, a kivételesen spanyol Juan Antonio Ipina, aztán az ugyancsak uruguayi Enrique Fernandez, Õ volt az, aki bajnokcsapattá tudta emelni a Real Madridot. 1952-53-ra már kezdett gyümölocsözni az elnök vásárlási politikája. Adva volt az Alonso kapus, Lesmes II, Zárraga, Molowny, Munoz, Olsen alkotta mag. De Bernabéu érezte: még tovább kell erõsítenie a csapatát. Nem is tagadta, a Barcelona példája lebegett a szeme elõtt. A katalánok az ötvenes évek elején leszerzõdtették a magyar Kubala Lászlót. Ennél jobbat nem is tehettek volna magukkal. Bernabéu meg akarta találni a maga Kubaláját. Spanyolországban nem akadt hasonlóra, ezért körülnézett a spanyol ajkú Dél- Amerikában. Nem kellett sokáig keresgélnie, világos volt, ki lehet a csodatévõ. Egy akkor, 1952-ben már 26 éves argentín a kolumbiai kalózligából. Bizonyos Alfredo Di Stéfano. Az 1953-as nyár persze nem csak Don Alfredo érkezése miatt vált "történelmivé" Madridban: akkor vette meg a Real Francisco Gentót a Santandertõl. Attól az évtõl kezdve szinte minden esztendõben legalább egy, de inkább két világklasszis lelt otthonra a Bernabéu-stadionban: érkezett Rial, Kopa, Dominguez, Santamaría, Didi, Simonsson, s csak említve utolsóként: Puskás... A Madrid 1955-ben, az akkori legtekintélyesebb nemzetközi klubserleg, a Latin-kupa megnyerésével jelezte: a már szervezõdõ Bajnokcsapatok Európa Kupájának elsõ számú esélyese. Akkoriban - 1955 februárjától - már José Villalonga dirigálta a csapatot. A királyi klub szempontjából a lehetõ legjobbkor írták ki az európai bajnokcsapatok tornáját, 1955-56-ra ugyanis már kialakult az európai porondot meghódítani képes gárda. Az elsõ sorozatban a Madrid a svájci Servette, a jugoszláv Partizan, és az olasz AC Milan "testén" keresztül masírozott a párizsi döntõbe, ahol 1956. június 12-én a francia Stade de Reims volt az ellenfél. Negyvenötezer francia legnagyobb gyönyörûségére a hazaiak már a 9. percben 2-0-ra vezettek. A Real felkelt a padlóról, s Di Stéfano és Rial révén még az elsõ félidõben kiegyenlített. De a 61. percben Hidalgo góljával ismét a Reims vezetett. A Real azonban Marquitos és Rial két góljával végül a Madridé lett az elsõ Európa-kupa. A "nyögve" megnyert döntõ után a következõ kiírásban erõnyerõként kezdtek a madridiak. A második körben viszont majdnem elszálltak az osztrák Rapid ellen. Majd a francia Nice, az angol Manchester United, és a döntõben az olasz Fiorentina sem tudta megállítani a spanyolokat. A Real május 30-án hazai pályán, Madridban 125.000 nézõ elõtt nyert 2-0-ra. A harmadik sorozatban már Budapest is láthatta a csodacsapatot. A belga Royal Antwerp, majd a spanyol Sevilla után az elõdöntõben a magyar Vasast kapta a madridi gárda. A brüsszeli döntõben a Milan volt az ellenfél. Ez volt a legnehezebb az elsõ öt megnyert BEK-döntõ közül. Puskás akkoriban még eltiltását töltötte, de már volt magyar tagja a klubnak. A techniaki vezetõ Östreicher Emil. Az elnök szimpátiája késõbb nagyon sokat ért Don Emilio-nak, de a Real Madridnak is. Don Santiago elfogadta a technikai vezetõ véleményét, s hajlandó volt meghívni Puskást Madridba. 1958 nyarán új játékossal gazdagodott a Real Madrid játékoskerete. Puskás Ferenccel. Östreicher elmondta Puskásnak, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futballozna. Puskás önkritikusan válaszolt: "Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba. Idõre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak." Don Emilio erre azt felelte, hogy ezzel ne is törõdjön, hanem mihamarabb utazzon Madridba. Puskás késõbb maga mesélte, hogy úgy festett, mint egy felfújt óriáslufi. Santiago Bernabéu érkezése után azonnal fogadta, tolmács nélkül próbáltak társalogni. Az elnök hadart valamit spanyolul, mire Puskás magyarul karattyolt. Aztán Don Santiago németül próbálkozott, a szerzõdtetni kívánt játékos az általa ismert néhány spanyol szóval válaszolt. Végül széttárta a karját és elmutogatta: "Ide figyeljen, ez mind nagyon szép, de megnézett engem alaposan? Legalább tizennyolc kiló túlsúlyom van." Bernabéu így válaszolt: "Ez nem az én gondom hanem a tiéd." Ennyiben maradtak. Puskás 1958 nyarának elején - ha kövéren is, de - a Real Madrid játékosa lett. Puskással kétségtelenül erõsödött az amúgy sem gyenge gárda. A magyarnak idõ kellett ugyan ahhoz, hogy beilleszkedjen a csapatba, de aztán elkezdte rúgdosni a gólokat. Vele komplett lett az ötösfogat, amelyet akkoriban - jogosan - a világ egyik legerõsebb támadósoraként emlegettek. A francia Kopa, az argentín-spanyol Rial és Di Stéfano, a magyar Puskás és a kvintett egyetlen spanyol születésû tagja, Paco Gento! Öt világklasszis, egyetlen klubban. Nem csoda, hogy a Madrid alig talált legyõzõre. Bár a bajnokságot a Barcelona nyerte, Bernabéu nem nagyon szomorkodott ezen. Számára csak az európai korona volt a fontos. 1958-59-ben a Besiktas, a Wiener Sportclub és az Atletico Madrid után a stuttgarti döntõben a francia Stade de Reims várt a Realra. A végeredmény 2-0 lett, ezzel a Madrid megszerezte negyedik BEK gyõzelmét. Ameddig a hazai frontokon a Barcelona rendre a Madrid elõtt végzett, a nemzetközi porondon továbbra sem volt párja a királyi klubnak. Az 1959-60-as sorozatban a luxembergi Jeunesse Esch, a francia Nice, és a spanyol Barcelona volt az ellenfél a döntõbe vezetõ úton. A finálé minden idõk legjobb BEK-döntõjeként, a futball díszelõadásaként vonult be a történelembe. Ugyan a frankfurtiak vezettek, a Madrid azonban pazar játékkal fordított, és végül 7-3-ra nyert. Talán senki sem tudta, talán mindenki sejtette: az európai klubfutballt forradalmasító, a bajnokok tornájának hõsi korszakában minden kiírást megnyerõ királyi klub a csúcsra érkezett. Sztárjai közül Di Stéfano és Lesmes 34, Puskás 33 éves volt, Rial 32, Santamaría 31, de Zárraga is elmúlt 30. Bizony sokan tartottak attól, hogy vége szakadhat a hegemóniának. Santiago Bernabéu is megpróbált lépni, elõszerzõdést kötött a világ legtehetségesebb játékosával, a még tizenéves brazil Pelével. Úgy állapodott meg vele, hogy a Santos-szal kötött szerzõdése lejárta után a Madrid játékosa lesz. Futballtörténelmi tény: soha nem lett az. Talán azért, mert a két csillag, Puskás és Di Stéfano legyõzte az idõt, s még évekig játszott Madridban. A Real akkoriban egyébként nem csak hogy a világ legjobb, hanem a legjobban fizetõ egyesülete is volt. A Madrid 1960 õszén az uruguayi Penarol ellen megnyerte a Világkupát, és megszakadt egy sorozat. Az FC Barcelona a BEK nyolcaddöntõjében elbúcsúztatta a Realt. A kupasorozat életre hívása óta ez volt az elsõ alkalom hogy a fehérek nem jutottak túl egy fordulón, ráadásul éppen a legnagyobb hazai vetélytárs ellen buktak el. Megfordult a kocka: a nemzetközi sikerek után a Madrid a spanyol ligában vette át a hatalmat. A Barcelona elleni koari búcsú után a csapat minden erejét a hazai bajnokság megnyerésére fordította. Különösen a Bernabéu-stadionban játszottak félelmetesen. 1957 és 1964 nyara között egyetlen bajnoki mérkõzését sem veszítettek el hazai pályán. Puskás 1958 és 1966 között játszott rendszeresen a Madridban. E nyolc szezon alatt 120 hazai meccset vívott a gárda, s ebbõl kettõt veszített el. A Real Madrid 1961-es bajnoki címe egy új korszak kezdetét jelentette. 1969-ig mindössze egyszer, 1966-ban engedte át más klubnak a bajnoki címet. Érdekes, hogy éppen ebben az esztendõben hódították el újra a BEK-serleget. Elõtte a Madrid még kétszer bejutott a fináléb, de nyerni nem tudott. Az 1966-os döntõben a brüsszeli Heysel-stadionban a jugoszláv Partizan Beograd volt az ellenfél. A Real Madrid hatodszor is megnyerte a BEK-et. A csapatkapitány, Paco Gento a klub 75. BEK-mérkõzésén 73. szereplését ünnepelte. Õ volt az egyetlen - s mind a mai napig õ az egyetlen -, aki hat gyõztes fináléban is játszott.